Az értelmezés alázata

A kultúrára úgy gondolok, mint egy társadalmi csoport közösen és kölcsönösen birtokolt problémamegoldó felkészültségeinek olyan korpuszára, mely a csoportot meghatározó társadalmi kommunikáció különböző színterein, az adott folyamatban részt vevő ágensek identitásában adott felkészültségek mentén konstituálódik. A kultúra és az ágens identitása egymást kölcsönösen meghatározzák. Az ágens élete során számos problémamegoldásban vesz részt, ezek tapasztalatai mentén épül fel a saját identitása (mint sajátvilága), és részvételeinek mentén a saját, összetett képe a kultúráról. Az ágens számára ez a részvételek sorozataiban létrejövő, s a részvételre vissza is ható kép többnyire hézagmentes. Ezzel szemben egy-egy színtéren cselekvőként (aktorként) résztvevő ágens identitásából csupán a relevánsnak ítélt felkészültségeket mozgósítja, s a kultúrának is csupán az adott probléma perspektívájából látható elemei válnak explicitté.
A kultúra kölcsönös tudás. A kultúra kutatójának feladata – vagy inkább lehetősége – az, hogy ebben a tudásban részesedjen. A kutató azonban nem fér hozzá magához a kultúrához, csak ezekhez a színterekhez – már amelyikhez és amennyire. Kutatóként ezeket a színtereket vizsgálom és ezeknek a színtereknek próbálok részesévé válni, illetve próbálom rekonstruálni ezeket, s rajtuk megjelenő ágenseket, felkészültségeket, ezek kapcsolatrendszerét. A rekonstrukció közege esetemben nem egy szöveg, hanem egy – többnyire online is elérhető – hipermédiás környezet. A laikus munkatárs – nem jó kifejezés, de nem nagyon tudok jelenleg jobbat – számomra az, aki ebben a rekonstrukcióban részt vesz, s akit az különböztet meg az adatközlőtől, hogy tudatosan reflektál magára a helyzetre és a folyamatra, illetve vállalja magát a rekonstrukció virtuális színterein. Ez a kölcsönös részvétel mindegyik fél részéről alázatot követel.

Megjelent: Replika 100 (2016-12-15), 49–53. oldal.