Vadászok, gyűjtögetők és a kiszolgáltatottság szakértői. A lealacsonyított ember etnográfiája

A bányászat 1990-es évekbeli restrukturalizációja után az alsó-sziléziai Wałbrzychot nagy mértékű munkanélküliség sújtotta. A „szegényfejtés”, a fémhulladékgyűjtés és más megélhetési kereseti formák létrejöttével a wałbrzychi bányák, technológiájukat és szervezettségüket tekintve a föld alól a „felszínre kerültek”. Az ipari medence egykori munkásai arra kényszerültek, hogy szerszámaikat és munkahelyeiket maguk hozzák létre. A szerző azokat a viszonyokat vizsgálja, amelyek a környezet, a tárgyak és az emberek között jöttek létre a felszámolás és a gyűjtögetés informális gyakorlatainak keretében. A bányák felszámolása után az egykori bányászok merőben másként kezdték el érzékelni az anyagi világot, a használatba vételük és a hasznosíthatóságuk lehetőségein keresztül szemlélve a dolgokat és a környezetet. Tapasztalataik paradoxona abban állt, hogy az egykori bányavárosok általános elértéktelenedése mellé az azon tárgyak iránti lelkesedés társult, amelyekre a bontás révén lehetett szert tenni. Így az anyagi javak és szolgáltatások sajátos „felszabadulása” következett be, amelynek eredményeképpen a dolgok „élettörténete” meghosszabbodott, új mintázatokba rendeződött és messze túllépett a termelés — monetáris csere — fogyasztás/használat keretein. Az idő érzékelésének jellege is megváltozott. Wałbrzych dezindusztrializált városában az emlékezet a lokális mitizálásnak és a strukturális amnéziának rendelődött alá, ami ösztönzést adott a képzelőerőnek. A fantáziálás – vagyis a képzeletbeli javakhoz és gazdagsághoz való problémamentes hozzáférés – egyfajta védelmet jelentett a fájó valósággal szemben, amelyben az egykori bányászok találták magukat.