A „messianisztikus utópizmus” három formája?

E tanulmány a közös cselekvés lehetőségeit, az osztályalapú antikapitalista politikai cselekvés lehetőségfeltételeit vizsgálja három példán a társadalomelmélet eszközeivel. Kérdése: milyen formákban jelenik meg a munkásság osztállyá szervez(őd)ésének és közös politikai cselekvésének akarata, vágya és reménye a korai Lukács Györgynél, illetve két szociológusnál, a kései Pierre Bourdieu-nél és kortársunknál, Vivek Chibbernél? Milyen módon jelenik meg náluk az a meggyőződés, hogy a munkásság osztállyá szervez(őd)ése egyszerre lehetséges és kívánatos?
Tanulmányomban bemutatom, miként vélekedik e három szerző a proletariátus/munkásság osztállyá szervez(őd)ésének lehetőségeiről, azaz lehetségességéről és kívánatosságáról. Míg a fiatal Lukácsnál kulcsszerepet játszik a forradalmi dialektika, addig Bourdieu és Chibber elveti a dialektika hegeli–marxi módszerét. Bourdieu elsődlegesen a munkásság politikai (ön)szervez(őd)ését szorgalmazza a politikai mezőben (nyomásgyakorlás az államhatalomra), Chibber pedig elsődlegesen a munkásság gazdasági (ön)szervez(őd)ését tartja kulcsfontosságúnak a munkahelyeken (nyomásgyakorlás a munkáltatóra/tőkére a termelés „rejtett műhelyeiben”).
Álláspontom szerint mindhárom esetben túlzás „messianisztikus utó­piz­mus­ról” beszélni. Ez az értelmezés valójában egy elítélő minősítés, ami túlságosan kritikus (a kései Lukács esetében túlságosan önkritikus) azon szereplőkkel szemben, akik kísérletet tettek arra, hogy dialektikus egységbe hozzák munkásságuk elméleti és gyakorlati oldalát. Bárhogyan nevezzük is meg ezt a két oldalt – teória és praxis, tudomány és politika, Sein és Sollen, megismerés és cselekvés, filozófia és szervezés, kutatás és akció, akadémia és mozgalom –, az összekapcsolásukra tett erőfeszítésük, valamint akaratuk, vágyuk és reményük összefonódása, hogy mindez társadalmi változásban összegződjék, cinikus és elítélő minősítés helyett elismerést és méltányos megítélést érdemel.