Találkozások a vadonban: etnicitás és önazonosság Székelyföldön 1918–1940

A tanulmány a hétköznapi azonosulási gyakorlatokat vizsgálja a két világháború közötti Székelyföldön. Míg a régió szimbolikusan közel esett Magyarországhoz, a székelyeket pedig a leghitelesebb magyaroknak tekintették, a valóságban azonban a távolságok határozták meg a viszonyt, a földrajzi helyzet és az elmaradottság következtében. Nagy-Románia számára a székelyek a másság archetípusaiként működtek, az állam ezért a különbségeket fokozódó nemzetiesítéssel próbálta legyűrni. A székely–román eltérések mindazonáltal magyar–román választóvonalakként nyilvánultak meg.
Az erős diszkurzív és politikai különbségtétel mögött a hétköznapi gyakorlatok és interakciók főképp az etnicitás esetlegességére és szituativitására mutatnak rá. A tanulmány az identifikáció és a hétköznapi etnicitás megközelítéseire építve, valamint Rogers Brubaker és társai, illetve Jon Fox és Cynthia Miller-Idriss tipológiáit használva, rámutat arra, hogy “a magyarság” és “a románság” egyéni értelmezései hogyan kapcsolódtak bizonyos társadalmi miliőkhöz, hogyan tárult fel a nemzetiesítő állam bonyolultsága, és az etnicitáshoz társított gyakorlatokat hogyan használták fel csoportok kijelölésére saját nemzetükön belül. A rurális világban az embereknek és az állam alkalmazottainak olyan közömbösségeket és szokásokat kellett kezelniük, amelyeket a helyiek nem tekintettek etnikaiaknak, és csak a külső személők számára tűntek azoknak. Ugyanakkor, a régió etnikai és társadalmi összetételéből kifolyólag, a középosztályi gyakorlatok döntően a magyar etnicitás kifejezésével estek egybe, amelyeket a kevés román is elfogadott a társadalmi státusz és presztízs jeleiként. Így ők az ókirálysági románokkal szemben is ki tudták fejezni különbözőségüket.

Megjelent: Replika 105 (2017-12-15), 91–106. oldal.
Replika blokk: