A zene a jelenlét eszköze

Zipernovszky Kornél interjúja Dolinszky Miklóssal

Az európai jazzoktatás megindulása az első világháború után annak jele volt, hogy a klasszikus hagyomány képviselőivel való ádáz csatározások mellett és ellenére kezdetét vette a jazz teljes értékű előadóművészetként való elfogadása. Elősegítette a jazz integrációját, hogy könnyen beilleszkedett a Neue Sachlichkeit objektív, kemény és száraz hangzásvilágába. Propagátorai elsősorban a ritmusérzék fejlesztésében látták a jazz fő hasznát a klasszikus zenei képzésben. Az első jazztanszék vezetője magyar muzsikus: Seiber Mátyás volt. Frankfurtból való 1933-as emigrációját megelőzően – saját darabjai mellett – egy ütőiskola publikálásával, valamint több jazztárgyú tanulmány közlésével járult hozzá a jazz és a klasszikus hagyomány közeledéséhez. Írásaiban megvilágította a premodern előadói gyakorlat és a jazz rokonságát (reneszánsz diminúciós praxis; barokk basso continuo), Kodály-tanítványhoz méltóan ezzel hangsúlyozva, a klasszikus hagyomány és a jazz közös, tradicionális gyökereit. Adornóval való együttműködése nagyrészt terv maradt. A második világháború után a jazz maga mögött hagyta tánc-kötődését, és a kortárs komoly zenéhez közelített. Ezzel megfordult a korábbi trend: most a jazznek nyílt több tere a kortárs klasszikus zene felé fordulni. Számos jeles teljesítmény ellenére azonban a jazz és a klasszikus hagyomány között nem jött létre egy új közösségi nyelv alapján álló szintézis. Az improvizáció a klasszikus zeneoktatásba csak részben épült be, másfelől kanonizált tantárgyként teremtő potenciálja nem érvényesülhet.

Megjelent: Replika 101–102 (2017-06-01), 119–124. oldal.
Replika blokk: