A diszkurzív nem hülye
A diszkurzív nem hülye
avagy lábjegyzetek a Lábjegyzetek egy „vicchez”-hez
B: Megismétlem, hogy ne felejtse el: a referencialitás erényének visszaszerzéséhez mindig szövegen kívüli terepre kell merészkednünk, a konvenciók, az intézmények, a kommunikációs aktus, a társadalmi szükségletek stb. mezejére. (Jó kis diszkurzív terep mindegyik.) Úgy látszik, a történetírásra is igaz az autobiográfia kapcsán született megállapítás, vagyis hogy ugyanannyira olvasási mód, mint írástípus, történelmileg változó szerződéses jelenség. Másrészt a diszkurzív megközelítés, a kommunikációs szerep vizsgálata legalább a maga önérzetének elég referencialitást kölcsönöz.
A: (megrántja a vállát) Végül is miért akarnék többet annál, hogy az olvasó elvárásaihoz mérten a maga számára igaznak találja a történetírást, a reprezentációmat elfogadja, mint történeti emlékezetét? Mikor legyen igaz a historiográfia, ha nem akkor, amikor olvassák? Amikor bekövetkezik az, amire szánták?
