Zene és ember

Háromrészesre tervezett munkánkban Maróthy János zenetörténész, zeneesztéta (1925–2001) tudományos pályafutását és utópizmusának alakváltozásait vizsgáljuk. Maróthy a 20. század második felének egyik legjelentősebb magyar zenekutatója volt, akinek műve és szellemi profilja a kelet-közép-európai szocializmussal fonódott össze, így elválaszthatatlan annak súlyos ellentmondásokkal terhelt történetétől, képzelt vagy valóságos társadalompolitikai lehetőségeitől, konszolidációitól és válságaitól. 
Munkánk első részében az aktivista tudós életútjának a kommunista hatalomátvételtől az 1956-os forradalomig terjedő szakaszát tekintjük át. Milyen lehetőségeket és milyen korlátokat teremtett a Rákosi-éra Magyarországa az egyik legígéretesebb fiatal zenekutatόja számára? Hálózatelméleti megközelítéssel úgy véljük, hogy Maróthy sokoldalú és intenzív tevékenységének – mint kutató, zenepolitikus, oktató, kritikus és zeneszerző – javarészt kedvező terepet biztosított az a fajta ideológiai-világnézeti és intézményi környezet, amely a zenei élet demokratikus átformálására helyezte a hangsúlyt. Maróthy szenvedélyes és energikus egyénisége is összhangban volt a korszak szellemével, különösen az első években. Kreativitásának, széles körű szellemi tájékozódásra való igényének, kritikai tisztánlátásának azonban határt szabott a rákosista Magyarország szovjetizált tudományos életének beszűkültsége és végső soron Maróthy pártállami ideológia iránti elkötelezettsége.