Allegória és (ön)megváltás

Tanulmányom Walter Benjamin egyik legfontosabb művének, A német szomorújáték eredetének kommentárja, mely abból a feltevésből indul ki, hogy írásában a szerző nem egyszerűen egy kritikát, hanem a kritika kritikáját valósítja meg. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a kritikát kritizálná: Giorgio Agamben elgondolásából kiindulva – mely szerint a kritika, a megváltás, a megmentés gesztusa tulajdonképpen nem más, mint egy alkotás, egy mű érthetővé tétele, tudhatóságának biztosítása – azt mondhatnánk, hogy az általam vizsgált szöveg e tudhatóságnak magának, azaz a kritikának az expozíciója. Ha viszont a kritika Benjamin legsajátabb gesztusa, akkor a mű az önmegváltás gesztusáról tanúskodik, vagyis a szó tulajdonképpeni értelmében paradigmatikus. Lévén Benjamin mindezt a német szomorújáték eredetének feltárása által teszi, vizsgálódásaim az írásában kifejtett allegória-elemzésre korlátozódnak. Az allegória, a művek megmentésének legfőbb barokk eszköze, rommá alakít mindent, ami az útjába kerül, legyen szó hagyományos rekvizitumairól vagy épp önmagáról. Az allegória vizsgálata ezért a romhoz vezet minket, mely azon túl, hogy a német szomorújáték ideája, arról árulkodik, hogy mi marad a műből a megváltás után. Tanulmányom végén röviden arra is kitérek, hogy miként lehet a kritika rommezeje –, melyet Agamben a limbushoz hasonlít – a boldogság és a nyugalom helye.