Az elismerés posztpolitikája a hegemóniaküzdelmek szolgálatában

A huszadik század második felének nyugati emancipációs mozgalmaiban a felszabadító megközelítések háttérbe szorulásával az elismerésalapú követelések kerültek középpontba. E paradigmaváltás nem a gazdasági és a kulturális igazságosságigények mentén történő hangsúlyeltolódásként ragadható meg, ahogy Nancy Fraser nagy hatású kritikája tartja, hanem a politikai és posztpolitikai logika közti váltásként: az igazságosság diskurzusai a társadalmi érdekellentétek kérdései felől mindinkább morális regiszterbe helyeződtek át. Ez nem elkerülhetetlen konszolidáció vagy spontán alkalmazkodás, hanem elit hegemonikus stratégia eredménye: az elismerés a radikális mozgalmak neutralizálásának és felszívásának, az ellenállás beleegyezéssé transzformálásának eszközeként vált az igazságosságelképzelések uralkodó formájává. Az elismerés logikája azonban belső ellentmondásainál fogva a hegemónia önfelszámolásához vezet(het), mivel nem pusztán felaprózza, hanem egymással is szembeállítja az igazságosságköveteléseket, ahogy például a „szexuális- és genderkisebbségek” politikája jelentős területeket sajátított ki a nőjogi politikától. Az ezen önellentmondások kiküszöbölésére létrehozott technikák (például az interszekcionalitás) sem tudták a liberális hegemónia repedezését megakadályozni, így a hegemóniát érő legnagyobb kihívások nyomán felerősödtek az elismeréspolitika belső (liberális) kritikái is. Az elismeréspolitika azonban annyira alapvető elemévé vált a hegemóniatörekvéseknek, hogy nem csak a válságban lévő liberális hegemónia nem tudta magát újraértelmezni nélküle, hanem egyes baloldali kritikák és jobboldali ellenhegemonikus törekvések sem tudtak szabadulni az elismerés logikájától.