Lukács és az értelem életimmanenciája

Ahogy Márkus György írta, a kultúra volt Lukács életének „egyetlen” gondolata. Az esszé ezt a jól ismert tézist igyekszik újragondolni. A kultúra Lukács számára az értelmes élet, az „értelem életimmanenciájának” kérdése: kultúra csak olyan történelmi korszakban lehetséges, ahol az élet már maga megformált, ahol tehát az értelemadó forma nem egy idegen anyaggal áll szemben. Anyag és forma szembenállása a társadalmi világ értelemteli komplexumainak kiürülését jelzi, és antinómiák láncolatát szabadítja el. Ezt az antinomikus világkorszakot írja le az ifjúkori főmű, „A regény elmélete”, és az értelem életimmanenciájának, a totalitásnak a helyreállítását ígéri a Történelem és osztálytudat forradalmi víziója. De erre a problémakomplexumra válaszol majd a 30-as években egy új, „forradalom utáni” korszakban a realizmus elmélete is. A valósággal való megbékélés jegyében, s ennyiben a Történelem és osztálytudat víziójával szakítva, egy olyan művészet igényével lép fel Lukács, melynek az lenne a hivatása, hogy a polgári világkorszak totalitásában, a történelem dialektikus mozgásában feltárható immanens értelemalakzatok képmását adja. Egy program, amelyet nem igazolt a történelem.
 

Megjelent: Replika 119–120, 265–291.