A mások helyett való beszélés problémája redux: a nyilvánosságra hozatalhoz való ragaszkodás és az elkötelezettség etikája

Valamennyi, a fogyatékosságról írt tudományos szöveg gyakorlatilag elkerülhetetlenül tartalmaz valamilyen kijelentést a szerzőnek a fogyatékossághoz való személyes kapcsolatáról. Miért van ez így? Milyen munkát végeznek az ilyenfajta állítások? Legutóbbi Loneliness and its opposite: sex, disability and the ethics of engagement (Magányosság és annak ellentéte: nem, fogyatékosság és az elkötelezettség etikája) című könyvemben (2015, Jens Rydström közreműködésével) úgy döntöttem, hogy nem hozok nyilvánosságra ilyenfajta információt. Ez a cikk annak a döntésnek az okait és lehetséges következményeit tárgyalja, hogy nem éltem a nyilvánosságra hozatal lehetőségével, miközben újravizsgálom azt a kérdést, hogy mit jelent a másikért beszélni. Ennek a kérdésnek a feltárását olyan filozófusokkal hozom összefüggésbe, mint Linda Alcoff, Iris Marion Young és Gayatri Spivak, valamint a fogyatékosságtanulmányok olyan kutatóival, mint Tom Shakespeare és Lennard Davis. A cikk ezen kutatók munkáját tárgyalja az akadémiai önismeret és az etikai elkötelezettség korlátainak és lehetőségeinek mentén.