„A boldogságtól ordítani tudnék”

A vitacikk szerzője Fáber Ágoston címben utalt tanulmányát próbálja kritizálni. Érvelésének legfontosabb elemei a következők: 1) Vitatható, ahogy Fáber a premodernitás és a késő modernitás ideáltípusait megalkotja, egy köztes, sajátos karakterrel nem rendelkező átmeneti periódusként kezelve az első (klasszikus) modernitást. Mi több, a „neoliberális (kapitalista)” jelzővel illeti azt a társadalmi rendet, amely „meghatározó” hatást gyakorol az általa elemzett családszerkezetekre, ami a szerző véleménye szerint illegitim egy ilyen hosszú korszak egészére nézve. 2) Nem szerencsés a cikk családtipológiája sem. Fáber csak két típust említ: a „tartósságra orientált teleologikus” házasságokat, amelyek a premodern, és a „boldogságra orientált autotelikus” párkapcsolatokat/házasságokat, amelyek a késő modern társadalmakat jellemzik. Mindazonáltal, a késő modern „autotelikus” családok is teleologikussá tudnak válni az első gyerek születésével. 3) Az „ontológiai forradalom” és az „episztemológiai ellenforradalom” megkülönböztetése túl normatív és elméletileg túlságosan leegyszerűsítő. Kétséges az az implikáció, amely szerint bármilyen erőfeszítés egy konkrét család belső feszültségeinek kezelésére „ellenforradalmi”-nak minősül, miközben minden (radikális) társadalomkritikáról el kell fogadnunk, hogy „a világ jobbítása” irányába hat. 4) Fáber társadalomtörténeti érvei nem támasztják alá kellőképpen az elméleti gondolatmenetét