Simmel és a táj
Simmel és a táj
1913-as, A táj filozófiája című rövid írásában Georg Simmel elsőként jellemezte az újkori természetérzést (Naturgefühl) azzal, hogy történelmileg ekkor különül el, individualizálódik és voltaképpen ekkor születik meg a táj fogalma. Ennek feltételeként a természet gyakorlati használatától való eltávolodást, a természethez való kontemplatív viszonyt hangsúlyozta. Szembeállította a tudós, a szántóvető és a stratéga érdekek vezérelte természethasználatát az érdek nélküli természetélvezettel, s ennyiben kanti alapon a táj megkonstruálásának esztétikai sajátosságot tulajdonított. Sajátos vakfolt viszont Simmel gondolkodásában, hogy a pragmatikus sorhoz csatolja „a vallásosan érző természetimádót” is, s ezért nem ismeri fel, hogy a táj esztétikai kontemplációjánál semmivel sem jelentéktelenebb vallásos vagy kvázi vallásos kontemplációja.