Részvétel, laikusság és kompetenciák – az orvos-beteg együttműködési modell perspektívájából

Az orvos-beteg kapcsolat a társadalomtörténetben ismert együttműködési formák egyik alapvető, korszakokon és kultúrákon átívelő ideáltípusának tekinthető. Ebben az együttműködési formában az elvárt szakmai kompetenciához olyan gyakorlatokhoz rendelt tudásetikai szabályozás kapcsolódik, amely kivételesen magas normativitással rendelkezik. Éppen azért, mert az egészségre és a betegségre, az életre és a halálra vonatkozó szakmai-gyakorlati tudásnak eminens és közvetlen értelemben vett egzisztenciális jelentése és jelentősége van. Ezért ennek az együttműködési modellnek a tanulmányozása nemcsak filozófiai-etikai jelentőséggel rendelkezik, hanem a társadalomtudományok számára is kínálhat hasznosítható belátásokat és tanulságokat.
A modern medicinában a páciens aktív részvétele voltaképpen egy általa is reflektált érintettségének kifejeződése egy többszörösen megosztott és megfelelően kommunikált kooperációs struktúrában. Ez a részvétel a modern medicina egyik konstitutív elemévé vált illetve válik (pl. a preventív gyógyászatban). Ez a kapcsolati modell egy olyan részvétel-értelmezésnek a megerősítésére kínál lehetőséget, miszerint a szakmai kompetencia korántsem azonos az adott szakterület teljes tudástartományával. Egy szakterület, pl. a biomedicinális etika teljes tudástartományába és gyakorlatai többségébe egyre inkább növekvő mértékben bevonásra kerül a szakmailag laikus, de saját életkontextusait tudatosító, kommunikáló aktív résztvevő az általa kimunkált tudásterülettel együtt. Ezen a tudásterületen viszont a beteg/a páciens – a szakmailag laikus – rendelkezik elsődleges tudás-kompetenciával. Azaz a tudásformák, kompetenciák és felelősségek osztódásának és multiplikálódásának vagyunk tanúi és résztvevői egyben.