Ház vagy membrán?

A szerző bemutatja, hogy a német gondolati hagyományban a különböző társadalomkritikák mindig az adott korra jellemző különböző kapitalista gazdasági és állami berendezkedésre adott reakciók voltak és ennek kapcsán próbálja meg szemügyre venni az újkapitalizmus jellegzetes vonásait. Míg a klasszikus kapitalizmus kritikája a permanens válságra és irányíthatatlanságra alapult, Horkheimer és Adorno a totális állam által közvetített kapitalizmust kritizálja. Habermas a jóléti kapitalizmust kritizálja, ahol az instrumentális ész által vezérelt rendszer olyan területeket is gyarmatosít, amelyeket a kölcsönös megértésnek kellene meghatároznia. Noha úgy tűnhet, hogy az új kapitalizmus sokban emlékeztet a XIX. századi kapitalizmusra, mégis sok olyan vonása is van, amiért a korábbi társdalomkritikák nem alkalmazhatóak. Ennek kapcsán azt gondolja, hogy a házikó-metaforát helyesebb lenne az új-kapitalizmusban a membrán-metaforával helyettesíteni, mivel az állam a gazdaság és a társdalom viszonya alapvetően megváltozott. Az újkapitalizmusban többé nem választható el mereven a bürokratikus szervezet illetve annak külvilága, hiszen a határvonalon létrejön egy olyan bonyolult hálózat, amelyet aktivisták, liberális menedzserek, médiaképviselők, jogi tanácsadókból és helyi politikusok alkotnak, és amelyek érdekérvényesítése miatt a bürokratikus szervezetek minden eddiginél jobban rá vannak utalva az ügyfelek, a fogyasztók és a munkatársak igazolására. Mindez azonban nem jelent feltétlenül emancipatorikus vonást, hiszen ez csupán annyit jelent, hogy a fizikai kényszer helyét a végső érdekérvényesítésben a manipulatív és diszkurzív technikák veszik át. A korábbi autoriter formát helyettesítő konszenzus-orientált rendszerekben megfigyelhető participációról azonban nem tudhatjuk, hogy hozzájárulnak e a demokratizálódáshoz, mivel noha politikailag szélesebb részvételt biztosítanak, a végrehajtásban kevesebb elszámoltathatóságot tartalmaznak.